HOUSE OF THE GRINDING SUN – Szexről, erőszakról, címszavakban I.

A 60-as évek Amerikájában csodálatos moziforradalom dúlt, ami a következő húsz évre kijelölte az Aranykor utáni mainstream film útját. Ezzel egy időben - a moziválság áldásos tevékenysége révén - a B filmek eszeveszett tömeggyártása kitűnő alternatívát teremtett, ez pedig a filmszínházak, a forgalmazás terén is reformokat hozott. A tehetősebb réteg járhatott tovább a vörös szőnyeggel, míves boltívekkel és nett személyzettel rendelkező filmpalotákba, a romantikus lelkületűek a Plymouth Fury kényelmes ülésén vihették mátkájukat a legközelebbi autósmoziba, míg a földönfutó söpredék fillérekért ülhetett be akár egész napra a lepukkant negyedek koszos utcáinak sarkán található „grindhouse” mozikba. Itt nem állt fenn a veszélye, hogy a néző véletlenül egy új hullámos francia művészfilmbe ütközik, ellenben bárki nyakig merülhetett a vásznon és a nézőtéren egyaránt megjelenő energetizáló, balneológiai jelentőséggel bíró erőszak, illetve csöcstengerben. Isten a tanúm, ha létezne ma ilyen hely, én bizony ki nem jönnék onnan.

Az itt vetített filmek minősége sok esetben megkérdőjelezhető volt, de ha engem kérdezel, mára klasszikussá érett mind. Egy olyan időszak legőszintébb filmjei, amit a filléres digitális kamerák teremtette hétmilliárd filmrendező korában már csak csodálattal lehet szemlélni. Szerencsére visszasírni nem muszáj, hiszen ránk maradt egy kolosszális szemétdomb, ahonnan bátran csipegethetünk magunknak alkalmi celluloidmérget, elfogyni biztos nem fog.

Nem is tudom hirtelen, hogy létezik -e ékesebb példa a jelenség személtetésére, mint az 1970-es keletkezésű I Drink Your Blood. Korának egyik legbrutálisabb alkotása, ami habzó szájú dührohammal ajándékozott meg cenzort és nézőt egyaránt, majd méltán tett szert kult státuszra fél-amatőr mivolta, az elképesztően rossz színészi játék és borzasztó dilettáns rendezés ellenére (pedig, ahogy az IMDb-ről megtudtam, a direktor úr büszkélkedhet a világ első 35mm-re forgatott egész estés melegpornójával, az pedig elég komoly fegyvertény), avagy többek között ezek miatt. A nem sokkal később gomba módra szaporodó rape 'n' revenge filmek egyik előfutárának is tekinthető a kiindulópont (a renegát itt nem különböző fegyverekkel teljesíti be bosszúját, hanem egy veszett kutya vérével édesített lakomával kínálja az erőszaktevőket, hogy aztán ők kegyetlenül begőzölve trancsírozzák fel egymást – mondjuk úgy, félsikerrel jár), emellett sátánista szekta is akad, melyek szintén komoly népszerűségnek örvendő felekezetek voltak akkoriban. Felajzott, veszett, pszichopata, sátánista hippik a jóravaló kisváros polgárai ellen (már ha városnak lehet nevezni egy 40 fős lakosságú települést)? Békejel meg virágok, mi? Szívemnek kedves moslékmócsing.

Ha pedig már szóba került a rape'n'revege, a szubzsáner pionírja a ’74-es They Call Her One Eye (ismert Thriller: A Cruel Picture és Hooker's Revenge címeken is), esszenciális mű. Nem csoda, hogy a világ minden tájáról száműzték, mielőtt a grindhouse mozikban megtalálta a helyét és beírta magát az exploitation filmtörténelembe, rögtön valahová az előszó után. Mai szemmel nézve a „revenge” rész már nem hiszem, hogy bárkit is túlzottan felzaklat (maximum az idegőrlő lassítások miatt), a „rape” konkrét hardcore pornó jelenetei viszont annak tudatában is erősek, hogy állítólag utólag lettek beleillesztve a nagyobb siker, és persze az el nem maradt botrány reményében. Nem tudom melyik filmben szemlélhetjük még premier plánban, amint egy középkorú férfi análisan magáévá tesz egy drogokkal telepumpált tinilányt, mikor pedig magját a hölgy kloákájára üríti, a kamera némileg illetlen módon forog tovább. Ha van még ilyen, én biztos nem láttam. Volt vér a svéd pucában, ehhez kétség sem férhet. Egyébként sok társával ellentétben (és még többel egyetemben) sajnos hatása erősen megkopott az évek során. Amikor igen döcögős dramaturgia árán eljutunk végre a bosszúig, az ósdi - ez a szó nálam legtöbbször pozitív, jelen esetben negatív jelző - megoldások miatt a lényeg lényegtelennek tetszik. Érdekes kérdés, hogy vajon mi az a titkos hozzávaló, ami a kíméletlen idő múlásával egyik alkotást klasszikussá érleli, míg a másik méregfogát kiapasztja? Mindenesetre ez a film az adott pillanatban nem volt rest és minden addigi tabut kegyetlenül meghágva szabad utat nyitott, amin azonban még a követők is csak óvatosan, a padka mentén mertek haladni.

Ha volt valami, ami egy grindhouse falai között főszerepet játszott a csöcsök, seggek, pinák, vér, belsőségek, nemi erőszak, automata fegyverek és ökölharcok mellett, azok a nagy, amerikai verdák voltak. Megjelentek hát a kocsik és a sátánista szekták, sőt a kocsikon közlekedő sátánista szekták is, mint a Race With The Devil esetében, ahol Peter Fonda és barátai menekülnek előlük fejvesztve, szupermodern lakókocsijuk börtönében. Egészen kiváló film, nem túl erőszakos, de egyetlen percre sem unalmas, csillagos ötös hangulattal. Némileg szokatlan, hogy tudunk azonosulni a bőrüket menteni próbáló hősökkel, ezzel együtt pedig meg is jelent a feszültség, ami a mai napig ottmaradt, rajta a celluloidtekercsen és (gondolom) leginkább azok emlékeiben, akik a megfelelő korban látták a filmet.

De nem csak autós gyilkosok, hanem gyilkos autók is gördültek a vásznakon, mint például a The Car esetében. DE KÁR, hogy a hat évvel későbbi Christine elhomályosítja az emlékét (mondjuk minden szempontból jobb film), tréfálkozhatnék, amennyiben szeretném a vérlázítóan hitvány szóvicceket. Szeretem őket. Ahogy többé-kevésbé ezt a filmet is, annak ellenére, hogy teljesen vértelen, ügyetlenül rendezett, a szkript borzasztó gyenge, és bizony a logika is megbicsaklik néhol, DE KÁR is ilyesmit felhozni egy démon által megszállt autó ámokfutásáról szóló film esetében.

Az 1979-es The Warriors egy közeljövőben játszódó gettófilm, egyike a korszak legjobb darabjainak. Nevezhetnénk „ifjúsági exploitationnek”, ha nem volna kurva nagy hülyeség ilyet mondani. A filmben felfedezhető minden zsánerelem (tudom, tudom, az exploitation nem egy műfaj), de egyik sem túl explicit módon, hanem az egyébként csont egyszerű cselekmény mozgatórugójaként. Rengeteg társával ellentétben ez a film, ha nagy vonalakban is, de törődik olyan bagatell apróságokkal, mint a karakterrajz és a mondanivaló (utóbbi mondjuk igen naiv, hősies kiáltvány a becsület és bátorság nevében). Ez szolgáltatja azt a szívet, ami miatt mai napig képes hatni az érzelmekre, és ami miatt tökéletesen érthető, hogy sokan kedvenc filmjükként tartják számon Walter Hill egyik legjobb villantását. Emellett minden idők egyik legmenőbb képregényfilmje, annak ellenére, hogy nem képregény szolgáltatta az alapot hozzá.

És a The Exterminator? Ó Istenkém, mily' csodás alkotás! Olyan végtelenül primitív, mocskos és brutális, hogy nélküle talán az egész ciklus „szebb” fényben pompázna ma.  Kérdés, hogy az kinek volna jó? Harry Callahan? Értelmiségi Gandhi-szimpatizáns. Paul Kersey? Vajszívű tanonc. Itt van (a teljesen hiteltelenül megformált) John Eastland, akivel tényleg nem éri meg packázni! Miután barátjának hátát kiskertté formálja néhány huligán egy kézi gereblyével, ő bepöccen és szétlő, ledarál (szó szerint), eléget, vagy épp patkányokkal falat fel mindenkit, aki az útjába kerül. Ha meg senki nem kerül, akkor ő megy a ramazúri elébe. Gyönyörű film, lángszóróval melengeti a szívemet.

Az utóbbi években a (szerintem elég gyenge) Rodriguez/Tarantino double-feature nem létező sikerének hullámait meglovagolva tucatjával ömlenek a nyakunkba a szarabbnál-szarabb, és sajnos általában legkevésbé sem szórakoztató neo-exploitation filmek, de szerencsére ezek között is akad kivétel.

A Father's Day sajnos nem sikerült ennyire jól, pedig nagy várakozás előzte meg részemről. Hittem, ha valaki, a Troma képes lesz igazán akkurátusan megidézni az éra filmjeit, és valóban, a Hobo mellett ez jutott legközelebb a célhoz, de sajnos közel sem telitalálat. A direkt humor igen felesleges (ráadásul nagyon ótvar), a csapnivaló utolsó húsz percet pedig kár volt beleerőltetni. Úgy sejtem maradt egy kis pénz a forgatás végén és a készítők úgy érezték, muszáj elszórni és hozzácsapni a filmhez, bármi süljön is ki belőle. De van busás erőszak és vannak csöcsök is, összességében tehát roppant mód szórakoztató műalkotás, ami ráadásul beteg, mint az AIDS-es fasz. Ha a film nem is teljesen, az apákat megerőszakoló, majd kíméletlennél kíméletlenebb módszerekkel kivégző Chris Fuchman figurája hibátlan.

1970: I Drink Your Blood 7/10

1974: They Call Her One Eye 6/10

1975: Race With The Devil 8/10

1977: The Car 5/10

1979: The Warriors 9/10

1980: The Exterminator 8/10

2011: Hobo With A Shotgun 9/10

2011: Father's Day 7/10