A 60-as évek Amerikájában csodálatos
moziforradalom dúlt, ami a következő húsz évre kijelölte az
Aranykor utáni mainstream film útját. Ezzel egy időben - a
moziválság áldásos tevékenysége révén - a B filmek
eszeveszett tömeggyártása kitűnő alternatívát teremtett, ez
pedig a filmszínházak, a forgalmazás terén is reformokat hozott.
A tehetősebb réteg járhatott tovább a vörös szőnyeggel, míves
boltívekkel és nett személyzettel rendelkező filmpalotákba, a
romantikus lelkületűek a Plymouth Fury kényelmes ülésén
vihették mátkájukat a legközelebbi autósmoziba, míg a
földönfutó söpredék fillérekért ülhetett be akár egész
napra a lepukkant negyedek koszos utcáinak sarkán található
„grindhouse” mozikba. Itt nem állt fenn a veszélye, hogy a néző
véletlenül egy új hullámos francia művészfilmbe ütközik,
ellenben bárki nyakig merülhetett a vásznon és a nézőtéren
egyaránt megjelenő energetizáló, balneológiai jelentőséggel
bíró erőszak, illetve csöcstengerben. Isten a tanúm, ha létezne
ma ilyen hely, én bizony ki nem jönnék onnan.
Az itt vetített filmek minősége sok
esetben megkérdőjelezhető volt, de ha engem kérdezel, mára
klasszikussá érett mind. Egy olyan időszak legőszintébb filmjei, amit
a filléres digitális kamerák teremtette hétmilliárd filmrendező
korában már csak csodálattal lehet szemlélni. Szerencsére
visszasírni nem muszáj, hiszen ránk maradt egy kolosszális
szemétdomb, ahonnan bátran csipegethetünk magunknak alkalmi
celluloidmérget, elfogyni biztos nem fog.
Nem is tudom hirtelen, hogy létezik -e
ékesebb példa a jelenség személtetésére, mint az 1970-es
keletkezésű I Drink Your Blood. Korának egyik legbrutálisabb
alkotása, ami habzó szájú dührohammal ajándékozott meg cenzort
és nézőt egyaránt, majd méltán tett szert kult státuszra
fél-amatőr mivolta, az elképesztően rossz színészi játék és
borzasztó dilettáns rendezés ellenére (pedig, ahogy az IMDb-ről
megtudtam, a direktor úr büszkélkedhet a világ első 35mm-re
forgatott egész estés melegpornójával, az pedig elég komoly
fegyvertény), avagy többek között ezek miatt. A nem sokkal később
gomba módra szaporodó rape 'n' revenge filmek egyik előfutárának
is tekinthető a kiindulópont (a renegát itt nem különböző
fegyverekkel teljesíti be bosszúját, hanem egy veszett kutya
vérével édesített lakomával kínálja az erőszaktevőket, hogy
aztán ők kegyetlenül begőzölve trancsírozzák fel egymást –
mondjuk úgy, félsikerrel jár), emellett sátánista szekta is
akad, melyek szintén komoly népszerűségnek örvendő felekezetek
voltak akkoriban. Felajzott, veszett, pszichopata, sátánista hippik
a jóravaló kisváros polgárai ellen (már ha városnak lehet
nevezni egy 40 fős lakosságú települést)? Békejel meg virágok,
mi? Szívemnek kedves moslékmócsing.
Ha pedig már szóba került a
rape'n'revege, a szubzsáner pionírja a ’74-es They Call Her One
Eye (ismert Thriller: A Cruel Picture és Hooker's Revenge címeken is), esszenciális mű. Nem csoda, hogy a világ minden tájáról
száműzték, mielőtt a grindhouse mozikban megtalálta a helyét és
beírta magát az exploitation filmtörténelembe, rögtön valahová
az előszó után. Mai szemmel nézve a „revenge” rész már nem
hiszem, hogy bárkit is túlzottan felzaklat (maximum az idegőrlő
lassítások miatt), a „rape” konkrét hardcore pornó jelenetei
viszont annak tudatában is erősek, hogy állítólag utólag lettek
beleillesztve a nagyobb siker, és persze az el nem maradt botrány
reményében. Nem tudom melyik filmben szemlélhetjük még premier
plánban, amint egy középkorú férfi análisan magáévá tesz egy
drogokkal telepumpált tinilányt, mikor pedig magját a hölgy
kloákájára üríti, a kamera némileg illetlen módon forog
tovább. Ha van még ilyen, én biztos nem láttam. Volt vér a svéd
pucában, ehhez kétség sem férhet. Egyébként sok társával
ellentétben (és még többel egyetemben) sajnos hatása erősen
megkopott az évek során. Amikor igen döcögős dramaturgia árán
eljutunk végre a bosszúig, az ósdi - ez a szó nálam legtöbbször
pozitív, jelen esetben negatív jelző - megoldások miatt a lényeg
lényegtelennek tetszik. Érdekes kérdés, hogy vajon mi az a titkos
hozzávaló, ami a kíméletlen idő múlásával egyik alkotást
klasszikussá érleli, míg a másik méregfogát kiapasztja?
Mindenesetre ez a film az adott pillanatban nem volt rest és minden
addigi tabut kegyetlenül meghágva szabad utat nyitott, amin azonban
még a követők is csak óvatosan, a padka mentén mertek haladni.
Ha volt valami, ami egy grindhouse
falai között főszerepet játszott a csöcsök, seggek, pinák,
vér, belsőségek, nemi erőszak, automata fegyverek és ökölharcok
mellett, azok a nagy, amerikai verdák voltak. Megjelentek hát a
kocsik és a sátánista szekták, sőt a kocsikon közlekedő sátánista szekták is, mint a Race With The Devil
esetében, ahol Peter Fonda és barátai menekülnek előlük
fejvesztve, szupermodern lakókocsijuk börtönében. Egészen kiváló
film, nem túl erőszakos, de egyetlen percre sem unalmas, csillagos
ötös hangulattal. Némileg szokatlan, hogy tudunk azonosulni a
bőrüket menteni próbáló hősökkel, ezzel együtt pedig meg is
jelent a feszültség, ami a mai napig ottmaradt, rajta a
celluloidtekercsen és (gondolom) leginkább azok emlékeiben, akik a
megfelelő korban látták a filmet.
De nem csak autós gyilkosok, hanem
gyilkos autók is gördültek a vásznakon, mint például a The Car
esetében. DE KÁR, hogy a hat évvel későbbi Christine
elhomályosítja az emlékét (mondjuk minden szempontból jobb
film), tréfálkozhatnék, amennyiben szeretném a vérlázítóan hitvány szóvicceket. Szeretem őket. Ahogy többé-kevésbé ezt a filmet is,
annak ellenére, hogy teljesen vértelen, ügyetlenül
rendezett, a szkript borzasztó gyenge, és bizony a logika is
megbicsaklik néhol, DE KÁR is ilyesmit felhozni egy démon által
megszállt autó ámokfutásáról szóló film esetében.
Az 1979-es The Warriors egy közeljövőben
játszódó gettófilm, egyike a korszak legjobb darabjainak.
Nevezhetnénk „ifjúsági exploitationnek”, ha nem volna kurva
nagy hülyeség ilyet mondani. A filmben felfedezhető minden
zsánerelem (tudom, tudom, az exploitation nem egy műfaj), de egyik
sem túl explicit módon, hanem az egyébként csont egyszerű
cselekmény mozgatórugójaként. Rengeteg társával ellentétben ez
a film, ha nagy vonalakban is, de törődik olyan bagatell
apróságokkal, mint a karakterrajz és a mondanivaló (utóbbi
mondjuk igen naiv, hősies kiáltvány a becsület és bátorság
nevében). Ez szolgáltatja azt a szívet, ami miatt mai napig
képes hatni az érzelmekre, és ami miatt tökéletesen érthető,
hogy sokan kedvenc filmjükként tartják számon Walter Hill egyik
legjobb villantását. Emellett minden idők egyik legmenőbb
képregényfilmje, annak ellenére, hogy nem képregény szolgáltatta
az alapot hozzá.
És a The Exterminator? Ó Istenkém,
mily' csodás alkotás! Olyan végtelenül primitív, mocskos és
brutális, hogy nélküle talán az egész ciklus „szebb” fényben
pompázna ma. Kérdés, hogy az kinek volna jó? Harry Callahan? Értelmiségi
Gandhi-szimpatizáns. Paul Kersey? Vajszívű tanonc.
Itt van (a teljesen hiteltelenül megformált) John Eastland, akivel
tényleg nem éri meg packázni! Miután barátjának hátát
kiskertté formálja néhány huligán egy kézi gereblyével, ő
bepöccen és szétlő, ledarál (szó szerint), eléget, vagy épp
patkányokkal falat fel mindenkit, aki az útjába kerül. Ha meg
senki nem kerül, akkor ő megy a ramazúri elébe. Gyönyörű film, lángszóróval
melengeti a szívemet.
Az utóbbi években a (szerintem elég
gyenge) Rodriguez/Tarantino double-feature nem létező sikerének
hullámait meglovagolva tucatjával ömlenek a nyakunkba a
szarabbnál-szarabb, és sajnos általában legkevésbé sem
szórakoztató neo-exploitation filmek, de szerencsére ezek között
is akad kivétel.
A Father's Day sajnos nem sikerült ennyire jól, pedig nagy várakozás előzte meg részemről. Hittem, ha valaki, a Troma képes lesz igazán akkurátusan megidézni
az éra filmjeit, és valóban, a Hobo mellett ez jutott legközelebb a célhoz, de sajnos közel sem telitalálat. A direkt
humor igen felesleges (ráadásul nagyon ótvar), a csapnivaló utolsó húsz percet pedig kár volt beleerőltetni. Úgy
sejtem maradt egy kis pénz a forgatás végén és a készítők úgy érezték, muszáj
elszórni és hozzácsapni a filmhez, bármi süljön is ki belőle. De van busás erőszak és vannak csöcsök is,
összességében tehát roppant mód szórakoztató műalkotás, ami ráadásul beteg, mint az AIDS-es fasz. Ha a film nem is teljesen, az apákat megerőszakoló, majd kíméletlennél kíméletlenebb módszerekkel kivégző Chris Fuchman figurája hibátlan.
1970: I Drink Your Blood 7/10
1974: They Call Her One Eye 6/10
1975: Race With The Devil 8/10
1977: The Car 5/10
1979: The Warriors 9/10
1980: The Exterminator 8/10
2011: Hobo With A Shotgun 9/10
2011: Father's Day 7/10
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése