A szobafestőnek álcázott, kócos, randa fickó hosszasan kopogtatott az ajtómon mielőtt beengedtem volna, majd egyenesen beviharzott a gyerekszobába, feketére mázolta a falait, felgyújtotta a bölcsőt a benne alvó csecsemővel együtt, és ördögi kacagásban tört ki. Nem tudom miért, de vele röhögtem, torkom szakadtából.
Todd Solondz szabadidejében filmeket ír és rendez, amiket jobbára tökéletesen fals csomagolásban kínál, hogy aztán kárörvendve csapkodja a térdét, egyre torzuló arcod láttán. Trailer alapján legtöbb filmje limonádé. Végeredményben is, csak a frissítő citromlé savanykás zamata helyett szociopata apatej keserű utóíze marad a szájban, ráadásul jó sokáig.
Solondz valahogy úgy áll az emberekkel, mint én a csokoládéval. Hiszed vagy sem, egyáltalán nem szeretem a csokit. Nem vagyok rá mérges, nem borít ki, megtanultam elfogadni, hogy mások rajonganak érte. Ettől nekem még nem muszáj. Világában mindenki testi-lelki fogyatékos. Minimum az egyik, de leginkább mindkettő. Nem tör pálcát felettük, nála a pedofil erőszaktevő semmivel sem jobb vagy rosszabb, mint a jómódú elővárosi család tíz év körüli kölke.
1995-ben a Welcome To The Dollhouse azonnal felhívta a figyelmet emberünkre (évekkel korábban már készített egy filmet a beszédes Fear, Anxiety & Depression címmel, ám az komolyabb visszhang nélkül maradt). Nem is érdemtelenül tette, hisz szemtelenül rohadék mozi, tökéletes alapozása egy elképesztően egységes, az önismétlést (jobbára) mégis messzire kerülő karriernek. Magnum opusa az 1998-as Happiness, ami masszív rajongótábort, és hasonlóan masszív botrányokat teremtett pillanatok alatt, a néhány évvel korábbi díjesőt pedig tomboló díjorkánnal fejelte meg. Imádni valóan kellemetlen film, ahogy következő két műve is, bár mintha a Storytelling és a Palindromes (ahol a mélabús melankólia és a döbbenetesen morbid humor egész elképesztő módon fuzionál) egyaránt fél fokkal kíméletesebben bánna a nézőkkel. Persze ilyen magasságban ez könnyen lehet egyszerű káprázat.
Korábban is előfordult már, hogy egy adott karakter egyik filmjéből egyszer csak átsétál a másikba, tizenegy évvel a Happiness után azonban annak teljes kompániája teszi tiszteletét az alternatív folytatásnak tekinthető Life During Wartime-ban. Azonban mindenki új arc mögé bújt, más korban és bőrben tér vissza. Érdekes elképzelés, de sajnos a figurák kiindulópontja és első körben megtett (vagy épp meg nem tett) lépéseik lényegesen érdekesebbek voltak, mint ahol „ma” tartanak, így azt hiszem joggal érzem ezt (erényei ellenére is) Solondz első feleslegesnek mondható filmjének.
A Storytelling egyik epizódjában mondja apa a fiának: „Van az optimizmus, és van a hülyeség. Nagyon vékony a határvonal.” Todd Solondz nem hülye, és véletlenül sem akar az lenni, így olyan távol tartja magát ettől a vonaltól, amennyire lehetséges.
Én pedig nem lehetek elég hálás ennek a randa, kócos mizantrópnak amiért felgyújtotta a gyerekemet és végre röhöghettem egy jót.
1995 - Welcome To The Dollhouse (Isten hozott a babaházban) 9/10
1998 - Happiness (A boldogságtól ordítani) 10/10
2001 - Storytelling (Helyzetek és gyakorlatok) 9/10
2004 - Palindromes (Palindrómák) 10/10
2009 - Life During Wartime 7/10
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése