NÉGY (ÉS FÉL) ÉJSZAKA A BATES MOTELBEN - A Psycho széria

Alfred Hitchcock Psychojáról írni legalább olyan indokolatlan, égbekiáltó baromság, mint újraforgatni azt, vagy mondjuk sorban állni sajtburger menüért egy csavarboltban. Mivel mostanság lelkesen gyakorlom a legújabb „anger management” technikákat, jótékonyan tekintsünk el attól, hogy egy Gus Van Sant nevű idióta fa**szopó ge*i a kettő közül minimum az egyik indokolatlan, égbekiáltó baromságot bizonyítottan elkövette. Semmiképp ne süllyedjünk le a szintjére, így nézzük inkább néhány mondatban a folytatásokat, majd helyezzük be az eredetit a lejátszóba és tekintsük meg sokadik alkalommal is felesleges szócséplés nélkül, a mű ugyanis magáért (valamint egy műfajért, egy korszakért és egy – de inkább kettő - legendáért) beszél.





Huszonhárom évig síri csend honolt a Bates Motel portáján, majd miután Hitch kezet foghatott megannyi felejthetetlen karakterével, kiket a túlvilágra küldött pályája során, Norman visszaállt a recepcióra. Nem tudom, van -e összefüggés a mester halála és a Psycho folytatások dömpingje között, de nem volnék meglepve, ha a több évtizedes csendrendelet a konok rendezőmogulnak lett volna köszönhető.

1983-ban tehát bemutatták a második részt, mely szerencsére nem próbálta utánozni az előd utolérhetetlen stílusérzékét, és nem is akar többnek látszani, mint egy nosztalgiából (és persze galádnak nem nevezhető nyereségvágyból) elkövetett replikának, ami az első film rajongóit egész biztosan boldoggá teszi, két teljes órára. Ismerős arcok, helyszínek, és bár ez még önálló filmként is megáll a lábán, az egésznek már jóval olcsóbb zakója van.

Ez a zakó a harmadik fordulóra kiegészül egy kopott nadrággal és kalappal, így amit végül kapunk a pénzünkért (khm, sávszélességért), az egy snájdig proletár slasher a 80-as évek jegyében, annak megfelelően klisés karakterekkel, cselekménnyel és borzasztóan kiszámítható gyilkosságokkal. Ezt sokkal inkább az említett alműfaj, mint az eredeti film rajongóinak ajánlom, ám mivel az én grandiózus szívemben mindkettőnek akad hely bőven (emellett áldott igénytelenségem révén félelmetesen könnyű boldoggá tenni), ezen is jól szórakoztam. Érdekesség, hogy itt már nem csak a recepciós pult, hanem a kamera mögött is Norman Bates (azaz Anthony Perkins) állt.

A negyedik felvonás azonban teljes csőd. Bates - mint valami elbaszott, kispolgári Hannibal Lecter -, spagetti szószt keverget a takarékra állított tűzhely mellett, miközben abszolút felfoghatatlan indíttatásból telefonon keresztül, egy élő rádióműsorban elmeséli a „szörny” eredettörténetét (melynél semmitmondóbbat és klisésebbet egyébként embert próbáló feladat lett volna írni). Én nem tudom, hogy Mick Garris kinek a kije, de hihetetlen, hogy ez a pacák a mai napig kapja a jobbnál-jobb lehetőségeket annak dacára, hogy közel három évtizede megbízhatóan illusztrálja, hogyan kell az ilyesmit egytől-egyig ormótlanul elkúrni. Kókler a javából, ez a film pedig bemutatása napján megérett a feledésre. Szerencsére annál semmi sem könnyebb vele kapcsolatban, a megbocsájtás például biztos nem.

Ellentétben a legtöbb sorozattal, ahol az egyes epizódok között némi minőségingadozás figyelhető meg, a Psycho széria egyértelmű zuhanórepülés függőlegesen lefelé, azonban igazán csak a leérkezés kellemetlen benne.


Psycho (1960) 10/10
Psycho II. (1983) 7/10
Psycho III. (1986) 5/10
Psycho IV: The Beginning (1990) 3/10
Psycho (1998) 0/10