„SZEGÉNY EMBER PISZKOS HARRY-JE” - A Bosszúvágy saga

Charles Bronson kemény férfiember volt, nem csoda, hogy minden idők egyik legkeményebb powerviolence zenekara ugyanúgy róla kapta nevét, mint minden idők egyik legkeményebb brit fegyence.
Paul Kersey is egy kemény, hamisítatlan, régi vágású férfiember. Az ilyenek a 70-es években még nem átallották mellre szívni, ha feleségük és lányuk csoportos nemi erőszak, vandalizmus, és holmi gyilkosság áldozataiként végzik. Jeff Goldblum és csirkefogó komái azonban nem voltak tisztában vele, milyen fából faragták ezt a jancsibajszos pacákot. Keményből. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, Paul Kersey kemény férfiember.

Ahogy az első film is igen kemény, melyben feltűnik. A Bosszúvágy olyan komor és öntörvényű alkotás, hogy biztosan nem támad kedved viháncolni közben (nem úgy Kersey későbbi kalandjai során). A filmre nem ragasztom rá egyértelműen az exploitation címkét (pedig emblematikus erőszakmozi), hiszen itt a kegyetlenség nem teljesen öncélú, a film üzenetet közvetít, legyen az akármilyen bárdolatlan és kiábrándult. Megérettünk rá, hulljon a férgese!

A nyolc évvel későbbi folytatás viszont tökéletesen szemlélteti, hogyan lehet leggyorsabban A-ból a B-be jutni. Nagyon rossz film, ám a minőségromlással együtt itt jelent meg az a szemét, lakótelepi báj, ami egyeseknek (nekem legalábbis biztosan) a sorozat legnagyobb erényét jelenti. Az egész stáb félelmetes görccsel próbálja felülmúlni az első ütés erejét, ám minden jobb horog botrányos viccként sül el. Tudjátok, mint amikor a kocsmában berúg a kisebbségi komplexusban szenvedő törpe és nekimegy a kidobónak. Nem tudod, hogy sírj, vagy nevess, de inkább az utóbbit választod, mert a kettő közül mégiscsak az a jobb, ha már itt vagy, és nem hagytak más opciót.

Van egy sztorim. Ovis voltam (mentségemre legyen mondva, hogy év vesztes vagyok és szerintem ez már nagycsoportban, de minimum középsőben történt), és a Virág Joci volt a legjobb cimborám. Az ő bátyja hőn szeretett otthonunk, a Lenin lakótelep egyetlen videotékájának szorgos csinovnyikjaként hajtotta a vizet a világ malmára, ahol vagy harmincöt műremek közül válogathatott a nagy étvágyú fogyasztó. Mondanom sem kell, mindannyian azért próbáltuk legjobb tudomásunk szerint elvégezni az óvodát, hogy mi is teljhatalmú videotékások lehessünk egy szebb nap hajnalán. Egyik reggel Joci izgatottan sietett felém, midőn átléptem a Brunswick Óvoda patinás küszöbét, majd őrült hadarással újságolta, hogy tegnap a nagyra becsült Vico gondozásában megjelent a világ legjobb filmje, a Bosszúvágy 3. Srácok, így négyszemközt elárulom, én még életemben nem voltam olyan irigy, mint akkor. Charles Bronson. Bosszúvágy HÁROM. És a Joci előbb látta. Picsába. Feldolgozván életem első komolyabb szembesülését az élet kegyetlen igazságtalanságával, a délutáni kamu szunya után hazavágtatva egy kisebb lakógyűlés – és annál nagyobb nikotinfelhő - közepette (Jociéké volt a negyven háztartásra jutó egyetlen videomagnó az épületben) megtekintettem a művet, mely azonnal helyet követelt magának kedvenceim míves listáján, rögtön a Vakrémület, a Gonosz Halottak, a Démonok és az Amerikai Ninja mellett (egyébként ez a lista a mai napig nem változott jelentősen, hogy ez korán kialakult jó ízlést, avagy életre szóló rosszat jelent, rátok bízom). Ez lett számomra a Keresztapa. Mit Keresztapa? Az Aranypolgár!
Van még egy sztorim. A napokban megnéztem úgy két évtized után ismét. Kicsit máshogy élt az emlékeimben eme remekmű. Itt ugyanis elgurult minden gyógyszer. Egy Bronson karikatúra vagdalkozik egy otroba, kolosszális szemétdombon. Olyan a film, mintha a Szomszédok stábja bónuszepizódot forgatott volna a poszt-apokaliptikus Tromaville-ben, nagyon súlyos acidon. Szégyenteljes trash, a legszórakoztatóbb fajtából. Nem is értem, hogy gondolhatták mindezt komolyan. Akkor is, tegnap is, ma is a széria koronázott királya számomra, csak a koronázás oka került inverzbe.

A negyedik nem sokkal jobb film, csak épp annyival, hogy kevésbé tudjon szórakoztatni. Talán a legbrutálisabb epizód, itt már ezredeket küld a halálba Bronson egymaga, ha másért nem, hát ezért érdemes megnézni. Márpedig másért nem.

Az ötödiket még ennyiért sem. Sajnos ennél a résznél már a világon semmi nincs, sem ambíció (addig se nagyon volt), sem tehetség (végképp nem), sem hangulat (90-es évek, ugyebár). Szomorú pont egy keserédes történet végén.

Ritka groteszk sorozat ez. Ötből négy film minősíthetetlen, mégis ennek a négynek köszönheti hírnevét és népszerűségét, és míg legjobb pillanataiban (első rész) ugyan erőteljes, a konkurencia (Dirty Harry) mellett nem terem neki babér, a legrosszabbakban (harmadik epizód) annyira borzalmasan suta és ostoba, hogy ezzel kitörölhetetlen nyomot hagyott az egyetemes mozgókép történelemben, és elévülhetetlen szerepet játszott a hozzám hasonló hülyegyerekek önkényes retardációjában. Magam részéről, köszönöm.



1974: Death Wish 8/10
1982: Death Wish II. 5/10
1985: Death Wish III. 10/10
1987: Death Wish 4. - The Crackdown 6/10
1994: Death Wish V. - The Face Of Death 3/10